Recenzió a gyerekkorhoz

„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” 

Kevés olyan ember él a földön, aki ha meghallja vagy meglátja ezt az idézetet, ne tudná, hogy melyik regényből származik. Az emberek nagy része még az író nevét is helyesen tudja, pedig a francia származású Antoine de Saint-Exupéry nevét igencsak nehéz megjegyezni. 

Igen, A kis hercegről van szó. Ilyenkor általában az emberek csak megvonják a vállukat és konstatálják, hogy ismerik a történetet, hiszen általános iskolában kötelező olvasmány volt. Jómagam is olvastam gyerekkoromban, tetszett is, de főleg a könyv szerkezete és a bájos rajzai miatt. A magyar fordítást Rónay György végezte, nyelvezete olykor furcsa, a korhű szójárások miatt, de közérthető és könnyen befogadható, még egy gyerek számára is. Ez fontos, hiszen elméletileg egy gyerekkönyvről beszélünk. 

Ám valóban félre kell tennünk ezt a művet és a többi kötelező olvasmányhoz hasonlóan arra a sorsra kell kárhoztatnunk, hogy porosan álljon a könyvespolcunk legeldugottabb zugában? Véleményem szerint ennek az alkotásnak olyan fontos jelentéstartalma van, ami miatt felnőtt fejjel is újra és újra elő kell vennünk, hogy ne felejtsük el, mi végett vagyunk itt ezen a világon. 

Tizenkilenc éves voltam, amikor másodszorra olvastam A kis herceget. Az első alkalom valamikor 9-10 éves koromban lehetett, és a könyv formájából mindössze arra emlékeztem, hogy tele volt rajzokkal. Mégis, maga a történt élesen beleégett az emlékeimbe, mégpedig azért, mert hangos könyv formában rengeteget hallgattam, miközben a kedvenc hobbimnak éltem, a rajzolásnak. Ilyenkor órákon keresztül ki sem lehetett robbantani a szobámból, újabb és újabb ötletek jutottak eszembe, csak rajzoltam, festettem, alkottam. Rengeteg más mesekazettám is volt, amiket szívesen hallgattam, de mindközül a kedvencem ez a történet volt. Így hát nagyon megörültem, amikor a kezembe akadt az eredeti könyv formája is. 

Biztos sokakkal előfordult már, hogy egy olyan szituációba kerültek, ami egy régebbi korszakra emlékeztette az embert. Nem a deja vu-ra gondolok, hanem egy jóleső, meleg érzésre, ami elönti az ember testét és lelkét, és még ha csak egy másodpercig is tart, de abban a pillanatban ott van minden, ami akkor, annak idején történt (pl. gyerekkorban). Amikor elkezdtem olvasni A kis herceget, az első pár sor után ugyanezt az érzést éreztem; újra ott ültem a régi gyerekszobámban, előttem volt a fehér papír, a színes vízfesték és a régi magnóm, amin a kazettákat hallgattam. Már ez az érzés is arra ösztökélt, hogy addig le ne tegyem a könyvet, amíg ki nem olvasom, ezzel is emléket állítva ennek a csodálatosan nyugodt és gyermekien tiszta korszaknak. 

Ám az, ami ekkor történt, az egész könyvet más kontextusba állította. Az elején úgy gondoltam rá, mint csupán a nosztalgia totemoszlopára. Majd hirtelen más szemmel kezdtem látni a sorokat, a történet tartalmát; megértettem a könyv lényegét. Azt, hogy a kisherceg mit szimbolizál egy felnőtt életében, hogy mit tanít nekünk, a kapzsiságról, a pénz-centrikus világunkról, arról, hogy nem törődünk az igazán fontos dolgokkal, mert „nincs rá időnk”, mert mi „komoly emberek” vagyunk. Hajtogatjuk egy életen át, hogy mi fontos munkát végzünk, elfoglaltak vagyunk, miközben az igazi életünk szép lassan, vagy inkább gyorsan elsuhan mellettünk. 

Mindezt olyan csomagolásban kapjuk Antoine de Saint-Exupéry-től, hogy az olvasó legszívesebben átölelné a kis főhőst és megpróbálná megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, vigyázni fog rá egy életen át, nem hagyja, hogy bántódása essen, mert „felelősséggel tartozik érte.” 

Mielőtt végképp elvesznénk a felnőtt lét nyomorúságosan végtelen és sivár Szaharájában, olvassuk el újra ezt a regényt. Rá fogunk jönni, hogy mindannyinkban él egy kis herceg, és ha újra megtaláljuk őt, már soha nem akarjuk elengedni.

Puppe