Linkin Park

The Hunting Party Tour @ Wien, Wiener Stadthalle 11/14/2014

Ha november, akkor tuti, hogy valami überkirály koncert! Lassan 4 éve fixen ebben az időszakban számítani lehet rá, hogy valami nagynevű előadó látogat hazánkba (vagy legalábbis Európába), hogy egy elsöprő lüktető és pulzáló, dobhártyát szaggató koncerttel kápráztassa el a szerény kis Közép-európai közönségét.

Mi magyarok igencsak nehéz helyzetben vagyunk ebből a szempontból, mert ha megnézzük, hogy nálunk, illetve egyéb európai országokban milyen nemzetközi sztárok lépnek az arénák színpadjára, láthatjuk, hogy a nyugati határvonalon igencsak kevés banda teszi át a lábát, ha nem éppen egy túlegózott fesztiválon kell bohóckodni. Valamilyen oknál fogva a tengerentúli bandák európai útvonaltervezői nem fogja a magyar GPS koordinátákat. De nincs okunk panaszra, hiszen a világ egyik leghíresebb előadóművésze, Freddie Mercury is megtalálta kicsiny országunkat 1986-ban, azóta pedig járt már itt Paul McCartney, Roger Waters, a Guns ’N’ Roses, a Depeche Mode, Muse és még sorolhatnám.

Na de mi van azokkal a méltán elismert alternatív rock bandákkal, mint pl. Red Hot Chili Peppers, a Metallica vagy a Linkin Park? Bevallom, kissé elfogult vagyok, mert ez a műfaj áll legközelebb a szívemhez, így valahogy nem tudta beindítani a koncertláz iránti égő vágyamat egy Britney Spears koncert, aki szintén itt járt a Papp László Sport Arénában 2011-ben.

Tizennégy éve vagyok Linkin Park rajongó, ezért amikor június elején meghirdették a The Hunting Party európai turnéját, teljes mértékben egyértelmű volt, hogy akárhol is lesznek a kontinensen, én ott leszek. Budapest, mint állomás, náluk sem volt opció, de kit érdelek, a Linkin Park európai turnét tervez, juhééé!!! Egy héttel később a jegyek már a kezemben voltak és elkezdtem számolni a napokat, hogy mennyit is kell aludni még november 14-ig.

Nagyjából 167 nappal később délután 5 órakor Bécsben álltam a Wiener Stadthalle-tól kb. 2 kilométerre. Igen, azért csak két kilométerre, mert ekkora volt a sor előttem a bejáratig. Soha nem éreztem magam ennyire otthon, a cirka másfél órás sorbaállás alatt magyar nyelven kívül nem is hallottunk mást, annyian képviselték kis hazánkat. Az időjárás épp megfelelő volt, se nem esett, se nem fújta, amiért igen hálás lehetett a kitartóan várakozó és egyre növekvően kígyózó sor. Ha körbenéztünk, mindenhol Linkin Parkos pólós, pulcsis, táskák rajongókat láttunk, azonnal ki lehetett szúrni, hogy ki az, aki a koncertre igyekszik és ki az, akinek épp csak arra volt dolga. Vicces is volt, mert sokan úgy néztek ránk, mintha ufók lennénk, nem nagyon értették, hogy mi ez a mérhetetlen mennyiségű ember Bécs közepén. Ez azért is érdekes, mert volt időm átböngészni a Wiener Stadthalle idei éves koncertprogramjait és olyan bandák léptek fel eddig, hogy kb. minden hétvégén több ezer ember gyülekezhetett a környéken, hogy bejusson. Tehát ez egy általános állapot, nincs ebben semmi különös, az aki 14 évet vár, hogy eljusson egy koncertre, az kibírja azt a másfél-két óra dekkolást a hidegben. Remek alakalom adódik például a kapcsolatteremtésre ismeretlen emberekkel, észre sem vettük, de mire bejárathoz értünk, már kb. tucatnyi ember csapódott hozzánk, mintha kezdettől fogva együtt érkeztünk volt a buliba. Na de végre bejutottunk. A 15 perces barátok már sehol sem voltak, mindenki rohant, hogy minél előbb a szektorokba érhessen és elfoglalhassa a legjobb helyeket. A kevésbé rutinos koncertre járók beálltak a ruhatár sorokba, mi pedig rohantunk a jegyeinket lobogtatva a küzdőtérre. Csodálatos érzés volt, amikor egy frakkba öltözött elegáns úriember ránk nézett és azt kérdezte „front of stage?”, és mi büszkén kihúztuk magunkat és azt mondtuk, hogy „yes”. Karszalag fel, jegy érvényesítve, vigyor az arcon, húú de nagy ez az aréna…

És akkor elkezdődött az újabb egy órás várakozás, akkor is még csak az elő zenekarra. Mindaddig a percig utána sem néztem, hogy ki is lesz a felkonferáló banda, hiszen csak egy szükséges rossznak gondoltam, hogy gerjesszék a hangulatot a fő attrakció előtt. Nem kérek levest anyu, ide nekem a rántott husit!!!

A kezdeti szkepticizmus ellenére az Of Mice And Men hatalmas elő-koncerttel pezsdítette fel, az amúgy is felhevült tömeg vérét. Az énekes arcán a koncert elejétől a végéig látszódott az őszinte meghatódottság, hogy a full teltházas aréna egyként ringatta magát és csápolt a számaikra. Minden tiszteletem nekik, mert nagyon sok energiát fektettek bele, hogy egy jó hangulatú és maradandó élményt nyújtsanak, még annak ellenére is, hogy nem ők voltak a főszereplők. Bizonyos szempontból elő zenekarnak lenni hálátlan feladat, de ők nagyon szépen megugrották ezt a feladatot. Vissza is tapsoltuk volna őket, ha már nem kezdett volna az ingerküszöbünk a tetőfokára hágni, hogy végre valahára élőben láthassuk Mike Shinoda-t és Chester Benningtont.

Majd ezek utána majdnem két órás totális eufória és extázis következett. A Linkin Park belesűrítette az elmúlt tizennégy évet 120 csodálatos percbe. Hiába, hogy az új album lemezbemutató turnéja volt, a legtöbb számot az első és legtöbb példányszámban eladott lemezről, a Hybrid Theory-ról játszották. A zeneszámok felépítés rendkívül jó ritmust adott a koncertnek; megvolt benne az a hullámzás, ami folyamatosan ébren tartotta és várakozással, izgalommal töltötte el az embert. Egy percig sem volt unalmas, még a lírai számok is pont akkor kezdődtek, amikor a legnagyobb szükség volt rájuk. A közönség is be volt vonva, az együttes tagjai megállás nélkül kommunikáltak a rajongóikkal. Még a ráadás is eltartott több mint fél órán keresztül, megtisztelték azzal a közönségüket, hogy az utolsó izzadságcseppig kitombolták magukat a színpadon, beleadtak apait-anyait. Az utolsó számnál Mike Shinoda felszólította az egész arénát, hogy itt az utolsó lehetőség, hogy mindenki felálljon még az ülőhelyeken, így amikor körbenéztem, több mint tízezer ember volt talpon. Csodálatos egyetemes érzés volt ehhez a közösséghez tartozni.

Mire véget ért, el sem hittük, hogy megtörtént, mintha egy álom lett volna. Szavak nem maradtak bennünk, torkunk kiszáradt, hangunk berekedt Minden jel arra utal, hogy az elkövetkező időkben nagyon fel van adva a lecke, akárkinek is a koncertjére jutunk el legközelebb. Természetesen lennének ötleteim, hogy kik próbálhatnák meg megugrani ezt a szintet, de ez legyen az én titkom, hátha így teljesül a kívánságom. J

Puppe